Esse Bánki Ákos, Majoros Áron, Németh Marcell és Rajcsók Attila kiállítása

Tolnay Imre

Tér és idő elemeinek vallatása, rétegeinek feltárása, a képi és plasztikai hagyományban alámerülve, majd szilánkjaira, pixeljeire szétesett világunkban e rétegek újrarendezése: az 5. DUNART.COM Nemzetközi Művésztelep (Somorja, Szlovákia) nyitóprogramjaként a csallóközi kisvárosban kiállító négy fiatal művész valami ilyesmit valósít meg, így első olvasatra négy eltérő utat járva, de útjaik olykor a szó minden értelmében összefutnak.

Ha építészeti teret, enteriőrt, egy zugot akar ma egy festő megragadni, kétdimenziós eszköztárral, tehát tégla és habarcs, fa, fém és üveg helyett színekkel, festékkel-festői gesztusokba átemelni, akkor megnyílnak és működésbe lépnek azok a bennünk eltárolt rétegek, amelyeket mások hoztak létre ez ügyben. Építészként vagy festőként, filmesként vagy fotósként, tegnap vagy évszázadokkal ezelőtt. Esse Bánki Ákos festményeit nézve ez jut eszünkbe: megélt vagy megálmodott reggeli ablaknyitások, elképzelt zuhanás, műtermi merengések, tereink keletkezése, lelke, az idő és a fény összjátéka. Megannyi metafizikus tényező, mely a harmadik, negyedik dimenziót hívja elő, teremti meg a térábrázoló festő és képei szemlélői számára.

„A szobor átszellemült anyag, valami szellemiséget hordozó médium, metafizikus töltettel áthatott közeg, amely jelentésköreit érzéki jelenségekké sűríti: élettelent életre keltő, eleven szobor-tárgy” – fogalmazott Wehner Tibor művészettörténész három, másik generációhoz tartozó szobrász kapcsán néhány évvel ezelőtt az Új Forrásban. S bár szavainak előzménye és folytatása is volt, megállapíthatjuk, hogy az itt most kiállító három szobrász ténykedése tovább tágítja műfajuk-mesterségük határait. Míg egyikük a test és a matéria jelenléte-hiánya, valamint a fizika-metafizika határterületein jár, amikor például a levitációt (gravitációt legyőző lebegést) teszi szoborrá, addig másikuk szobrászati eszközökkel és anyagban idéz meg, sűrít össze napjainkra jellemző indusztriális tájakat vagy éppen gótikus keresztboltozatos templomteret, s közben a harmadik szobrász fémcsigáival ősformákat szed szét és rak újra össze saját alkotói eszköztárral.

Szobrot csinálni az idő és a test rétegeiből. Ilyesmi lehet Majoros Áron ars poeticája egy tömör mondatban. Áron szobrai sajátos hidat képeznek a klasszikus, sőt archaikus plasztikai gondolkodás és napjaink anyagmegújító, layerekből építkező képi-téri szemléletének. Igen, ő és alkotótársai a szobrászati nyelv markáns hazai frissítői, aki elhasználtnak tűnő, immár kimerítettnek vélt fogalmakat és tematikát tudnak újraírni. Itt érdemes pontosítani két idevágó fogalmat: a latinban a szobrászatra két szó is kínálkozik, az egyik a faragást (sculptura) a másik a mintázást (plastica) jelöli, tehát az egyik az anyagból folyamatos elvétellel, míg a másik a matéria felrakásával, de oda-vissza alakíthatóságának lehetőségével is él(het). Majoros Áron folyamatosan e két fogalmat firtatja, amikor munkáit alkotó rétegeit képezi, az évezredes egyetemes formakincsből és szellemiségből táplálkozva.

Városi Művelődési Központ Prohászka István terme, Somorja / Szlovákia
2015. augusztus 31-ig

http://www.ujmuveszetfolyoirat.hu/2015/08/kepfarago/