Megnyitó beszéd 2.-Mogán Orsolya

Mikor megtalált a feladat, hogy nyissam meg Rajcsók Attila szobrászművész és Krakovszky Barbara festőművész közös kiállítását, bevallom őszintén, először megijedtem, mert a leegyszerűsített térbeli formák és a geometrikus elemekből kirakott absztrakt hatású festmények nem akartak előttem elsőre megnyílni és beszélni, hiszen éppen tiszta egyszerűségük csöndje volt az, ami megfogott – s aztán végül megszólalt. Természetesen ehhez elengedhetetlen volt megtapasztalnom azt a mély tiszteletet és játékos nyitottságot, amit Attila az anyag, Barbara pedig a színek iránt tanúsít jókedvű, élénk alkotói tevékenységében. Valamint azt is, ahogyan egy igazi művész-pár egymást inspirálja, egymás munkáját figyeli, sőt harmonikusan alakítja.

 

Krakovszky Barbara és Rajcsók Attila mindketten nagy tisztelettel beszéltek arról, hogy milyen sokat tanultak mestereiktől. Közben egyértelműen építik fel saját tapasztalataikból az egyéni világukat, útjukat.

Mikor egy alkalommal Attila a soroksári műteremben egy kalapácsot nyelezett mesterének, Gálhidy Péternek, a lehullott fadarabokat kezébe véve, Barbara felfedezte, hogy milyen gyönyörűen kirajzolódnak bennük az évgyűrűk. “Hazaviszem ezeket, valamit kezdenem kell velük, de hogyan, ha eddig csak négyzetekkel foglalkoztam?! Mire –szinte helyette – Attila egy nyugodt “na és” -sel reagált, és Barbara az otthoni műtermében el is készítette különböző szín-együttesekkel az évgyűrűk fragmentumait, kihasználva az akvarell természetében rejlő spontaneitást és könnyedséget. Az “Évek” c. sorozat magában hordozta Barbara számára a minden kötöttségtől való felszabadulást is, rácsodálkozást valami újabb titokra, ami tovább alakítja a látását, – mégpedig abba az irányba, hogyan van jelen az organikusban a geometrikus.

 

Ha megfigyelünk egy levelet, valóban megmutatja magát az a tökéletes matematika, amellyel megalkotta a természet: hibátlanul pontos vonalak, síkidomok, rétegek állnak össze szerves életté és Barbi itt szereplő munkái is mintha ezt a mikrokozmoszt nagyítanák óriás méretűvé, ahol egy-egy csipet levél mintha egy színes kirakós-játék elemeiből épülne fel. Eszembe jut róluk (pl. az egyik cím nélküli munkát nézve) az is, ahogy gyerekként a levélerezetek mentén próbáltam valamilyen mintát kiszaggatni egy-egy falevélből…

Barbi építőkockákat is idéző játékában a színeké a főszerep, és másodlagos mind a téma mind a kompozíció. Ő mindenben a színeket találja meg, akár emberi kapcsolatokban, akár egy fa leveleiben. S a vágy, hogy egy bizonyos benyomás, vagy érzet színét kikeverje, közben újabb s újabb színeket is teremt.

Számára tehát a festészet alapvetően különböző színek kapcsolódását, ritmusát jelenti, vagyis: színekből történő építkezést. A geometrikus formarendszerek játékosságát és feloldódását a színek segítik elő.

A változatos matériák kipróbálása (fa, plexi, papír, csempe) egy kísérletező kedvű alkotóra vall, akinek egy-egy új anyag új lehetőségeket kínált. S a tapasztalatszerzést – amely által folyamatosan alakul és megismer az ember – Barbi kulcsfontosságúnak tartja. Többek között készített az egyetemi évek alatt egy csempés sorozatot. A csempét apró darabokra törte, a darabkákat így a véletlen hozta létre, de ahogyan egymás mellé kerültek, organikus formákra emlékeztető együtteseké álltak össze: állati-, növényi formákká. Hasonló hatása van az itt kiállított, sokszögű “szilánkokból” és egymáshoz rendelt színekből összerakott kompozícióknak.

 

Technikájuk is érdekes, Barbi ecset helyett hengert és ragasztócsíkokat használ: kitakarja 1-1 geometrikus forma felületét, hengerrel felviszi rá a vázlatain előre megtervezett színt, majd ugyanígy jár el minden egyes sokszög esetében.

Rá is csodálkoztam a műtermi polcokon sorakozó, számozott műanyag poharakra a több mint 100 kikevert színnel, a papír vázlatokra, ahol az egyes színeket számokkal jelölte meg az alkotó, és a polc szélére mintaként kiragasztott sokféle-fajta levélre: mint pl. egy ginkó levél, ami az itt látható két munkájának is modellje volt.

Barbara általában fára fest. Attila műhelyében folyamatosan találkozik ő is a fával, és Attila mutatta meg neki a fához kapcsolódó eszközhasználatot. Jobb segítséget ehhez aligha találhatott volna.

Ha Barbarára igaz Johannes Ittentől idézve, hogy A színek szépsége s a bennük lakozó lényeg csak annak nyilatkozik meg, aki szereti őket.”, akkor Attila szobrászatáról állíthatom – Itten után szabadon – hogy azAnyagok szépsége s a bennük lakozó lényeg csak annak nyilatkozik meg, aki igazán tiszteli őket.

Attila, aki elmondása szerint elolvad egy szép fától, vagy vasdarabtól, nem akar előre kitalált formákat bele-erőltetni az anyagba, hanem az anyaggal való együttműködést keresi. Ha a fa kajszul, azaz visszapofázik – ahogyan tőle tanultam – az is része annak a folyamatosan változó történetnek, ami a szobor megfaragása.

 

Kisebb kitérőkkel szobrainak alaptémája az egyensúly, a súlypont kérdése, igyekszik mindig feszes, tiszta, „egyszerű” szobrokat készíteni. Egy tárgyat a legbiztosabban legkevesebb három ponton lehet megtámasztani. Attila szeretné azonban olykor kicselezni a gravitációt és két ponton, sőt, egy ponton támasztott szobrokat is készít.

Merész cél volt ennek megfelelően madarakat, repülést, szárnyakat szoborban kifejezni, de a lényegüket elkapva sikerült, úgy hiszem, a kecses, elnyújtott idomokban egyszerre ábrázolni a könnyedséget, légiességet és a statikát, a stabilitást. A posztamens elhagyása e tekintetben is fontos szerepet játszott, szerinte úgyis csak merev keretet vonnának a szobrai köré. Falhoz támasztott madár szobrai csodálatosan kifejezték a repülés határtalanságát és szabadságát.

Attilának akár a korábbi, akár az itt látható szoborbeli megoldásai izgalmas téri – formai helyzeteket teremtenek az egyensúllyal való játékkal, de a létrehozott feszültség ellenére stabilan állnak.

 

A madarak szárnyaiból azonban lassan öblös formák kezdtek kialakulni, összeolvadtak az áttörések. Az izgalmas technikájú és különleges történetű diplomamunkája már felvállalta ezt és a szobor formája növényi alakzatokat, vagy a víz által kőbe vájt mélyedéseket is felidézhette a nézőben. Attila számára a legtöbbet mégis az a feszültség jelentette, amelyet a nagytömegű, gömbölyded, üreges forma egy finoman ívelt, vékony szárra támaszkodva kelt.

A Merítésekben (1 és 2) szintén öblös formákat, merőeszközöket, óriás kanalakat látunk, egyikük horizontális, másikuk vertikális kiterjedésű, de mindkettőben jelen van az egyensúly és a súlypont kérdése, ahogyan finoman balanszíroznak a térben.

(ez ólom nélkül felborulna, itt az ólom anyaga ennek az egyensúlyjátéknak a része,

a másik azonban megállna a kövek nélkül is, annyira kicentizve a saját súlypontján áll. Ez utóbbi, mint a legfrissebb munkája, Nagyatádon készült. Felületét leégette, majd lenolajjal kezelte. Szép elképzelni, ahogyan az égetés során a forma öble megtelt tűzzel és csakúgy lobogott a kanálban…

Letisztult formák, funkciójuktól elvonatkoztatott óriás kanalak.

És mégsem: hiszen merítenek, csak éppen az óriások eledelét: köveket, ólmot, dunai kavicsokat.

Felnagyított formájukban akár univerzálisabb tartalommal is felruházhatják a merítés fogalmát: merítés az anyagokból, merítés a természetből, a látványból, merítések érzékeinkkel, merítés egymásból.

Attilát – akinek egyik legkedvesebb eszköze a kalapács – mindig is fűtötte a szerszámok iránti vonzalom. Lenyűgözi, hogy sok ezer éve kombinál az ember anyagokat, bizonyos funkciók érdekében. Legyen az akár fa és fém a kalapácsnál. Az anyagok összjátéka, párosítása Attila munkáinak is velejárója, – ahogyan azt a két Merítés is példázza.

A Gulliver utazásai a kecskeméti acélszobrászati szimpóziumon készült egy egyenes szárú verzió után. Ez a szobor az egyensúly törvényei szerint megtalálta saját helyét, enyhén oldalra billentve stabilan áll.

Ugyan ezúttal nem tartalmaz semmit, méreténél fogva benne akár egy ember is kuporoghat.

Itt a fém anyagából eredő határok és hangvétel uralkodik. Precizitás, pontosság a lemezek illesztésében, ahogyan 40 db lemez-csíkot egyenként egymásra hajlítottak. Egyúttal a benne rejlő legyezőforma által játékossága hasonlít a Barbi festményeiben megfigyelhető „építkezősdire”.

Attila egyébként elárulta, hogy Barbitól éppen a precizitás terén tudott meríteni– ami bizony szükséges a szobrászathoz, bármilyen anyagról is legyen szó. Jóllehet, Attila vállaltan kapkodós jellemét közben fegyelmezi maga az anyag is:

Nemcsak Te munkálod az anyagot, hanem az anyag is munkál Téged – állítja.

A szobrászat és a festészet tehát Barbara és Attila számára nemcsak önkifejezés, hanem egy olyan út, ami közelebb viszi az embert önmaga megismeréséhez és kiteljesítéséhez.

Ezennel megnyitom a kiállítást.

Mogán Orsolya

Budapest, 2009. december 2.

https://ciszfiszdisz.wordpress.com/2010/10/28/megnyito-beszed-2-mogan-orsolya/