Rétegek – Könyvbemutató

Időkapszula
2016-01-21

Rétegek – Könyvbemutató

Lehet-e más a művészet, mint a természetből kölcsönzött formák utánzása? E kérdésfelvetés egyidős a magával a művészettel, és tartok tőle, hogy hiába haladta meg az elmélet ezt a problémát, a kérdést valójában sosem válaszolta meg. Nem kívánok esztétikatörténeti fejtegetésekbe bocsátkozni, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy máig érvényes lehet az említett művészetelméleti szempont, s hogy Rajcsók Attila szobrászatának értelmezéséhez is kiváló kiindulópontként szolgálhat. Ha körülnézünk, az itt kiállított művek többsége- legyenek bár kérlelhetetlenül rideg és steril anyagból- a természetből jól ismert formákra emlékeztetnek. Ám, ha jobban megfigyeljük őket, ezek mégsem pusztán ábrázoló jellegű, mimetikus, reprezentációs formák. Nem a természet leképezései. Sokkal inkább a természeti formák lebontása, újraalkotása, és átértelmezése. Ezáltal messzebbre és mélyebbre jutnak természet és művészet összefüggésében, mint azt sejtenénk. A szobrok saját, minden esetben egyedi belső logikával, belső szabályokkal rendelkeznek. És mi más volna a természet, mint egy csakis önmaga által értelmezhető belső szabályrendszer? Ezt a kiismerhetetlen, lehatárolhatatlan struktúrát közelíti és ragadja meg Rajcsók Attila művészete.

Véleményem szerint különös figyelmet érdemel Rajcsók szobrainak formavilága, amelyről hiteles képet kapunk a kiállítás által, s még ennél is részletesebbet, ha fellapozzuk a frissen megjelent albumot. Az imént említett belső rendet ugyanis- amely minden alkotásnak sajátja- maga a forma adja. Figyeljük meg az itt látható „Bölcső” című művet! Az egymásba ágyazódó, egymáshoz illeszkedő acélpántok formába öntenek egy folyamatot. Mintha a szemünk előtt csírázna ki egy mag, bontaná szirmait egy növény, bújna ki vastag páncéljából egy állat, vagy akár éppen egy ember jönne a világra. A kibontakozás, a születés lassú, és le nem zárult folyamatát ragadja meg a „Bölcső”, s egyúttal ennek ellenkezőjét is. Hiszen ami nyitásnak, kibomlásnak tűnik első pillantásra, valójában lehet a bezáródás, az elmúlás aktusa is Rajcsók szobrának esetében. A szobor belső rendjét az élet mozgásai hatják át. Így a szobor mozdulatlansága, kimozdíthatatlannak tűnő egyensúlya, formájának állandósága valójában látszólagos. Egy szobor elvileg maga a változhatatlanság, de amit formába önt, az csupán a változhatatlanság vágya. Minél többet vizsgálom Rajcsók Attila szobrait, annál egyértelműbb, hogy ez a vágy elérhetetlen. Hiszen ezek a formák tele vannak mozgással és folyamatos változással. Csakúgy, mint a tér, amely körülveszi őket, és amelyet önmagukba zárnak. Nehéz, és messze vezető kérdés, hogy hogyan adódik számunkra a tér. Mi most egy kiállítótérben tartózkodunk, és erre a rövid időre talán ez a bonyolult filozófiai probléma is megoldhatóvá válik: számunkra ezekben a percekben a tér csakis a minket körülvevő szobrok által adódik. Ahogyan kisajátítják a teret, amit elrejtenek belőle, az árnyékok amelyeket vetnek, mind hatással vannak ránk. Általuk kilépünk a saját léptékünkből. Rajcsók Attila szobrait, s így ezt a kiállítást a léptékek pluralitása jellemzi, és ez nem csupán az alkotások különböző méreteiből adódik. A szomszéd teremben látható installáció, amely értelmezhető az univerzum elemeinek egymáshoz fűződő viszonyrendszereként, például kozmikus léptékben való gondolkodást követel meg. A térérzékeléssel szoros párhuzamban és összefüggésben felmerül az idő érzékékelésének problémája is Rajcsók művei kapcsán. Nem véletlenül viseli a kiállítás az „Időrétegek” címet. A rétegződő acél, azaz a szobrok alkotóelemeinek egymásra épülése, összekapcsolható az idő pillanatnyi mostjainak egymásutániságával. Mintha a művek felépítése, önmagukba záródása nem csak a térből, de az időből is kinyesnének, és saját részükké tennének egy darabot. Mi sem példázza jobban e gondolat lehetőségét, mint az „Időmag” című szobor. De ezek a művek a jelen mellett beszélnek a múltról – a falon látható „Ammonitas metszet” lenyomat jellege, mintha emléket őrizne-, és jövőről is futurisztikus, szinte földöntúli jellegük okán. Párhuzamos terek, párhuzamos idősíkok keletkeznek egyazon formavilág által Rajcsók Attila keze alatt. Nem állítom, hogy az általam vázolt értelmezés kizárólagos. Abban azonban biztos vagyok, hogy az általam és a művek által felvetett esztétikai kérdések, ahogy azt sokrétűségük mutatatja, megválaszolhatatlanok, és ami még fontosabb kimeríthetetlenek… Ennél a felismerésnél örömtelibb pedig nem érhet minket, mikor művészettel foglalkozunk.

Máté Zsófi